Konfliktusok

Szerintem mindenki életében a legnagyobb fordulópont az iskola. Nos nekem az általános suli is a kis falu közepén állt, melybe első osztályos koromban költöztünk. Távol a nagymamitól, egy nagyobb házban, ami ráadásul közelebb is volt az iskolához. Mégis, ha erre a házra gondolok, először nem az jut eszembe, hogy zöld volt nagy telekkel, hogy fára másztak, amiről ha 20-szór nem akkor egyszer sem estem le, egyszer fenn akadtam a kerítésen, másszor a kutyát kergettem. Nem. Ami először eszembe jut az a rendőrautó kék-piros villogó lámpája, a hangzavar, a sírás és a torkomban lévő gombóc.
Ahogy eljött az iskola az ovis lány semmivé lett. A mostani ismerőseim, nem igen hiszik el, hogy általánosban visszahúzódszkodó, csöndes, szerény teremtés voltam. Sosem piszkáltak, de voltaképp mert észre sem vettek. A láthatatlanság embere voltam, mégsem volta problémám a barátkozással. Egyik nagyon jó tulajdonságom volt már akkor is, hogy nem kellett sok idő, amíg kiismertem az embereket. Hogy képes lenne e elfogadni és valóban odaadóan a barátommá válni, vagy csak unaloműzőként van velem és bármikor hátba szúrhat. Akikben jó barátot találtam, azok az általános végéig kitartottak mellettem, akik pedig nem igazán keltették fel a figyelmem, azokkal nem foglalkoztam, így ők is elfeledtek. Gondolom, nem meglepő ha azt mondom, hogy a barátaim egy kezemen meg tudom számolni, ez mai napig is így van, de nem is bánom...
Az iskola épületében nem sok konfliktusban volt részem. Nem vettem magamra, ha engem piszkáltak, legtöbbször akkor léptem fel, amikor valakit olyat bántottak meg, aki kedves a szívemhez, de ez sem volt valami sok. Tulajdonképpen mindig is érdektelen voltam másokkal szemben. Persze sajnáltam őket, ha tragédia történt, velük nevettem,ha boldogok voltak, de nem izgattám feleslegesen magam a szavaik vagy a tetteik miatt, nem ártottam magam bele a magánéletükbe, de ha kérdeztek tanáccsal láttam el őket. Talán ezért is bíznak bennem annyian...
Ekkor tájt menekültem az érzelmek, az izgalom világába, azaz a könyvek és a fantázia varázslatos szigeteire. A magyar tanárom fedezte fel jó fogalmazó képességem, mikor beadandót kellett írni, és gyakran adott olyan házit, melyben a saját magunk kitalált történetet kellett papírra vetnünk. Az olvasás és az írás vágyam ezután csak nőtt. Ötödikes voltam, amikor a családtól is elvártam a nekem kijáró magányt és nyugalmat. Mivel csak két szoba volt a házban, az akkor még csak kettő húgommal osztoztam a szobán, és szerintem nem meglepő, hogy ahogy nőttem úgy kívántam a saját kis rezidenciám. Utáltam, ha a cuccaimhoz nyúltak, bármi elmozdult a helyéről, azt észre vettem, legyen szó akár egy centi változásról is. Az egyetlen hely, ahol emberiesen igazán ki tudtam akadni az a családi fészek volt, bár ez még most is így van.
A baj szintén ötödikben csapott be, úgy mint egy villám, de semmi figyelmeztető jel nélkül. Anya és F olyanná vált, mint a tűz és jég egy a tudósok szerint szunnyadó vulkánban, mely mégis bármikor kitőrhet. Anya volt az én tüzem, mely felszínre hozta a lángjaim, és nevelő apám volt az egyetlen dolog és személy, aminek ártani akartam, és akinek sosem tudnék megbocsájtani. De az ő bűnei, majd a következő részben...